Nagy szeretettel fogadtuk Adámi László nyugalmazott evangélikus lelkészt és kedves feleségét intézményünkben, akik minden második héten ellátogatnak hozzánk, hogy közösen dicsérhessük Istent énekkel, imádsággal.
Az áhítat a szokott rendben kezdődött, közösen énekelhettük az Evangélikus Énekeskönyv 323. és 319. énekét. A heti és a napi ige felolvasása után a központi gondolat a Jelenések könyve 3. fejezetének 20. verse köré épült: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”
Tegyük fel mindannyian a kérdést: Vajon mi meghallottuk-e már a zörgetést? Kitártuk-e szívünk ajtaját? Közösséget vállalunk-e Krisztussal, aki engedelmesen alávetette magát az írott igének?
A református énekeskönyv 722. énekének szövegét tudjuk-e őszintén énekelni?
Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz,
Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.
Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel:
Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.
Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz;
Könnymarta kedves arcod oly búsan intve néz.
Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár!
Ó, bűnök szörnyű bűne, mely téged így kizár!
Ó, Jézus, szólsz, s a szívhez a szó szelíden ér:
„Így bánsz velem? Teérted hullt testemből a vér!”
Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már.
Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár!
Igazán felemelő és szívet megrendítő volt az igehirdetés, melyet imaközösséget vállalva zártunk.
